Bonjour,
Je suis fan du groupe Orson et il y a une interview en hongrois sur mon groupe
préferé pour lequel j'aimerais une traduction.
Lien vers l'interview en Hongrois >>>
est.hu : Zene : Interjú : „Ez a Robbie Williams-turné olyan, mint egy nyári tábor" – Orson
Merci par avance de votre aide.
Copie du texte :
A Red Hot Chili Peppershez és a Guns N’ Roseshoz hasonlóan az Orson együttes is Hollywoodban alakult, csakhogy Jason Pebworth-éknek nem sikerült Amerikában befutniuk. Nagy-Britanniában viszont rögtön egy No.1 kislemezslágerrel (No Tomorrow) és egy listavezető albummal debütáltak (Bright Idea), és Robbie Williams is őket hívta előzenekarnak az Intensive Care teltházas európai stadionturnéjára. A budapesti koncert előtt a szoft-rock/power pop kvintett két kalapos alapítója, a dalszerző-énekes Jason és a basszista Johnny Lonely nyilatkozott az est.hu-nak a Puskás Stadionban.
– A zenekarotok Hollywoodban alakult és a legendás filmrendezőről, a néhai Orson Wellestől kölcsönözte a nevét. Melyik a kedvenc filmetek tőle és miért?
Johnny: – A gonosz érintése.
Jason: (bólogat) – Kétségkívül A gonosz érintése. Hogy miért? Biztos azért, mert a legjobb film, ami valaha készült a világon. (nevetnek) Charlton Heston mexikóit játszik benne – az milyen?! Meg az a nyitójelenet! Meg hogy Orson Welles milyen kövérnek látszik benne. Pedig akkor még nem volt az a gigantikus figura, aki később lett. Akkor még csak rengeteg sminkkel meg a ruhája kipárnázásával tette magát még kövérebbé. Alig felismerhető. Az egyik legnagyobb szerepe. Elképesztő!
– Egy ennyire slágeres zenekarnak, mint az Orson, hogyhogy nem sikerült öt éves fennállása alatt otthon, Amerikában szerződést kapnia és befutnia?
Jason: – A helyzet az, hogy Amerikában a hiphop és egyéb urban zenék uralkodnak, meg a country. Az utóbbi években az előremutató zenék innen, Európából jönnek, nem Amerikából.
– Hogyan találtátok ki, hogy átjöjjetek Európába és a brit színtéren
próbálkozzatok?
Johnny: - A brit színtér talált meg minket! Kiadtuk az albumunkat független kiadásban Los Angelesben még tavaly, a myspace-en meg a honlapunkról meg lehetett venni, és különféle csatornákon végül eljutott Londonba néhány befolyásos emberhez, meghívtak minket játszani a mancheseteri In The City fesztiválra, átrepültünk oda, felléptünk, és utána indult be a dolog.
– Könnyen beilleszkedetek a brit zenei színtérre?
Johnny: – Inkább úgy fogalmaznék, hogy beilleszkedtünk a turnébuszba. Legalább annyi időt töltöttünk már Anglián kívül, mint ott. Nagy-Britannia mellett turnézunk szerte Európában, és Japánban többször jártunk már.
Jason: – Nem volt időnk berendezkedni Angliában, mert nem sokkal azután, hogy átjöttünk, berobbant a kislemezdalunk, aztán kijött az albumunk és turnézunk azóta is.
– Azt olvastam, hogy korábban színházi produkciókban szereztél színpadi és énekesi rutint. Miféle arabok voltak ezek?
Jason: – Igazából operaéneklést tanultam főiskolásként, így szereztem zenei gyakorlatot. Benne voltam Az operaház fantomja turnéverziójában, és velük turnéztam néhány évet. De aztán rájöttem, hogy inkább szerzőként akarok érvényesülni, átköltöztem hát Los Angelesbe, ahol találkoztam a srácokkal és megcsináltuk a zenekart.
– Úgy tudom, zongorán komponálod a dalaid. Hogyan lesz belőle két gitárra épülő power pop?
Jason: (vigyorogva) – Ez a dalszerzés varázsa. Zongorán is ugyanúgy lehet játszani akkordokat, mint gitáron. Én nem értek a gitárhoz.
Próbáltam, de egyszerűen nem megy nekem, borzalmas vagyok rajta, nem értem, hogyan kell használni. Szóval a zongorához kell fordulnom, ha valamit hallok a fejemben. Ha nem tudom, hogy milyen akkord, leülök a zongorához, rájövök, és utána már el tudom játszatni a többiekkel gitáron.
– A szerzeményeidben nagyon észrevehető a hetvenes-nyolcvanas évek szoft-rockjának a hatása.
Jason: – Ezen nőttem fel. Mindannyian ezen nőttünk fel. Azt hiszem, minden, ami nyálasnak vagy érzelgősnek volt kikiáltva, visszanyeri idővel a létjogosultságát. Hosszú időn át nem mondhattuk ki a Hall & Oates nevét, vagy azt, hogy... (ordítva nyögi ki, mint akit kínoznak) ELO! (újabb fájdalmas nyögés) REO Speedwagon! (nevet) Gyerekként imádtam ezeket a zenekarokat. Most meg: „aha, emlékszem rájuk”. Hadd mondjak valamit: azok a fickók igazi dalokat írtak! Oké, lehet, hogy nem volt a legfejlettebb stílusérzékük, de elképesztően jó popdalokat írtak.
– Úgy érzed, igazságot szolgáltattok ennek a fajta melodikus AOR zenének azzal, hogy táncos, gitárcentrikus power pop megközelítéssel játsszátok el és teszitek a mai közönség által is fogyaszthatóvá, aktuálissá?
Jason: – Igen, pontosan ezt akartuk kezdettől fogva. Bele akartuk nyomni az emberek képébe. És azt akartuk, hogy újra buli legyen. Hollywoodban az emberek már régóta olyan komolyan vesznek mindent. Elmennek a koncertekre és keresztbe teszik a karjukat (összefonja a karjait és összevonja a szemöldökét), és olyanokat mondnak, hogy „igen, ez fontos”. „Ez a kritkusok kedvence.” „Minden cool figura itt van ma este.” Így szokás most ott viselkedni, ahelyett, hogy élveznék, amit látnak. (égnek dobja a karját és lelkesen elordítja magát) „Jeeee!!” Na ezt is vissza akarjuk hozni a divatba.
– Egy másik észrevehető hatás a szerzeményeidben és az énekstílusodban: Jeff Buckley. Az Already Over című dalban a legfeltűnőbb. Mondjuk azzal a különbséggel, hogy Buckley nem énekelt olyan sorokat, hogy „egy pszichopata picsa vagy egyenest a pokolból!”
Jason: (nevet) – Hát igen. Imádjuk Jeff Buckley-t. Énekesként és dalszerzőként is nagyon nagy változásokat hozott a modern zenében. De rám legalább annyira hatással volt például Freddie Mercury meg a Queen is. Vagy a Steely Dan.
– Ha már Jeff Buckley, akkor, gondolom, Rufus Wainwright is a kedvenceid közé tartozik.
Jason: – Feltétlenül. Ő egy fantasztikus figura. Micsoda gyönyörű énekhang! Micsoda dalszerző!
– Szövegíróként ki volt rád a legnagyobb hatással?
Jason: – Elvis Costello. Az én szememben neki nincs vetélytársa. Okos, szellemes, vicces, ezért szeretem mindenkinél jobban.
– Az albumotok anyagával e pillanatban épp Robbie Williams előzenekaraként turnéztok. Hozzátok hasonlóan az ő esete is jól példázza az Egyesült Államok és Európa közti kulturális különbséget: a legnagyobb európai szupersztár, aki sehogy nem tud befutni Amerikában.
Jason: – Igen, de szerintem ő nagyon jól elvan így is. Európában és Ázsiában is ő a legnagyobb sztár, az már bőven elég.
– Amerikában legalább lehet egy kis nyugta, mi?
Jason: – Igen. A Los Angeles-i U2-koncerten, most nemrég a Vertigo turnén, például ő is felbukkant a backstage-ben, tök egyedül álldogált. Mondtam is a többieknek: „ezt nem hiszem el, itt van Robbie Williams, egyedül, és senki nem rohanja le!”
– És ezen a mostani európai turnén mennyire megközelíthető? Lógtok néha együtt, vagy teljesen be van zárkózva az elefántcsonttornyába?
Jason: – Nem, lenn jár közöttünk, gyakran összefutunk vele. Igaz, ő is meg mi is el vagyunk foglalva rendesen. Amikor nem színpadon vagyunk, akkor is van egy csomó promóciós kötelességünk, ahogy neki is. De néha összefutunk, és akkor beszélgetünk, még ha csak röviden is.
– Jó fej? Jól bánik az előzenekarral?
Johnny: – Igen, ez egy valóságos álommeló számunkra, nagyon jól érezzük magunkat, barátságosak velünk, remekül tudunk együtt dolgozni, nagyon profi módon megy minden. És nagy buli az egész. Robbie és az emberei remek arcok.
– Nagyobb buli, mint tavaly a Duran Durannal?
Jason: – Azért az is jó volt.
Johnny: – De ez most sokkal nagyobb produkció, és az ember azt várná, hogy akkor sokkal komolyabb is, és tojásokon kell járnia. Már a Duran Duran-turnén is csodálkoztunk, milyen barátságos volt az egész, de ez a mostani turné kábé négyszer akkora, mint a Durané volt, és arra voltunk felkészülve, hogy vérkomoly és szigorú lesz. De nem: ez a Robbie Williams-turné olyan, mint egy nyári tábor. Mint egy utazó cirkusz!
– A régi nagyokról már beszéltünk. De kik a kedvenceitek most?
Jason: – Például a Delays együttes, nekik nagy rajongójuk vagyok. Nagyon szeretem a Phoenixet is...
– A francia zenekart? Ők is nagy rajongói a régimódi szoft-rocknak.
Jason: (Johnnyhoz fordulva) – Látod? Ismeri őket!
– Épp az ő új lemezük A hét albuma a rovatunkban! Magyarországon csak most jelent meg.
Jason: – Imádom azt a lemezt. De úgy vettem észre, nem sok embernek mond valamit, pedig azt hittem, nagy sikere lesz. Szerintem rohadt jó!
Johnny: – A We Are Scientists is egy remek új zenekar.
Jason: – Nekem a legutóbbi Cardigans-album is nagyon tetszik például.
Johnny: – És aztán ugye ott van a Flaming Lips! Ők sosem okoznak csalódást...
Jason: – Az volt az egyik legnagyobb élményünk, mikor felléptünk velük egy tévéshow-ban...
Johnny: – Előttük léptünk fel, és utána mi is gyorsan beöltöztünk jelmezekbe, hogy ott ugráljunk velük a színpadon a fellépésük alatt…
Jason: – Johnny űrlénynek öltözött, mi többiek meg Mikulások voltunk. (nevetnek)
Johnny és Jason: (egyszerre) – Nagy buli volt!
– Az angol színtéren kikkel haverkodtok össze leginkább, mióta ott vagytok?
Jason: – Például a Feeling együttes tagjaival, velük folyton összefutunk (ami nem véletlen, hiszen ugyanannál a lemezcégnél vannak, ugyanúgy a szoft-rockhoz nyúlnak visssza, és a Feeling Twelve Steps And Home című bemutatkozó albuma alig egy héttel a Bright Idea után jelent meg - a szerk.). Meg Corinne Bailey Rae-vel. Meg a Gnarls Barkley-val.
– Tessék, még egy amerikai együttes, amelyik Nagy-Britanniában kapott szerződést és futott be!
Jason: – Igen, de ők azóta már Amerikában is befutottak.
– És ti mikor fogtok?
Jason: – Már kaptunk egy sor ajánlatot, úgyhogy ha minden jól megy, jövőre.
interjú + fotók:
Déri Zsolt